A hétköznapokban nem meglepő, ha környezetünkben valamilyen fogyatékkal élő embertársunkkal érintkezünk. A játékvezetők is gyakorta találkoznak hallássérült sportolókkal, akikre a szakvezetők rendszerint külön is felhívják a figyelmet, hogy számukra kicsit nagyobb odafigyelést, előzékenyebb hozzáállást kérjenek. Ezt természetesen a játékvezetők rendszeresen szem előtt tartják, sőt a figyelmesebb sporttársak közül már akad olyan, aki a jelnyelvből néhány alapvető kifejezést elsajátítva, tudatosan készül egy-egy ilyen találkozásra. Azt viszont a legöregebb, sokat látott veterán sípmesterek is meglepődve fogadták, hogy fiatal kollégájuk hallássérültként döntött a szakma mellett, és komoly terveket dédelget magában.
„Nem egyedülálló történet az enyém” – válaszolt első kérdésünkre Cserni Tamás. „Már a ’80-as években is működött néhány siket játékvezető, akik rendszeresen meccseket vezettek. Így számomra egyáltalán nem olyan nagy dolog ez, mint sokan képzelik.”
Tamás már gyerekkora óta rajong a futballért. Aktívan is focizott, a Dunakeszi Vasutas ifi-csapatában kergette a labdát hétről-hétre, és rendszeresen volt alkalma megméretni magát az NB III-as utánpótláscsapatok játékosaival. Egyszer aztán egy ismerőse ajánlására beíratkozott a játékvezetői tanfolyamra.
„A játékvezetői alaptanfolyamot 2003-ban a BLSZ-nél sikeresen tettem le. Utána négy éven keresztül működtem a budapesti bajnokságokban, de szigorúan csak asszisztensként. Sajnos ott nem támogattak, hogy magasabb osztályba kerüljek, ezért felfüggesztettem a működésem, majd nemsokára a focit is abba kellett hagynom. Idén szerettem volna újra elkezdeni a játékvezetést, de nem vettek vissza, ezért jelentkeztem Pest megyébe. Szerencsére itt megkaptam a lehetőséget, és úgy néz ki, hamarosan újra működhetek majd.”
Persze felvetődik a kérdés, hogy Tamás hallássérültként milyen módon tud kommunikálni a játékosokkal, hiszen ez a feladat gyakran még a tapasztaltabb játékvezetőknek sem egyszerű feladat. „Nem ördöngösség, ugyanúgy kommunikálok a halló emberekkel. Nem vagyok teljesen siket, hanem nagyothalló. Ha hangosan szólnak hozzám, simán megértem. De általában szájról olvasok, így még könnyebb. A sípot is hallom, de hallássérültként megszoktam, hogy jobban koncentráljak arra, amit látok. A hozzám hasonló emberekben ez ugyanúgy megvan, az az érzékszervünk erősödik, amit jobban tudunk használni.”
Tamás bízik abban, hogy elsősorban képességei alapján fogják megítélni a megyében, így továbbra sem lesznek konfliktusai a játékosokkal edzőkkel és nézőkkel. „A pályán mindig arra törekedem, hogy igazságosan ítélkezzek. Ezért nem volt még soha komoly problémám a nézőkkel, vagy játékosokkal. Persze előfordult, hogy kicsúfoltak, vagy nevettek rajtam, de ezzel nem foglalkozom. A játékvezetők mindig partnerként kezelnek, és számomra ez a fontos.”
A mindennapokban a barátok, ismerősök tudják, hogy Tamásnak milyen különleges szenvedélye van, és elmondása szerint támogatják őt céljai elérésében. „A hallássérült barátaim közül sokan fociznak. Ők csodálkoznak néha, hogy hogyan tudok együttműködni a hallókkal, és előfordul, hogy meghívnak egy-egy tornára, hogy vezessek nekik meccset. Ezt azonban nem szoktam elvállalni, jobb a békesség. Viszont mindannyian örülnének, ha élni tudnék a lehetőségekkel, és előbb-utóbb magasabb osztályokban is megállnám a helyem.”
Az előrelépéshez azonban még sokat kell bizonyítani, és minden bizonnyal ez az út Tamás számára is küzdelmesebb lesz. Ő azonban nem fél a kihívásoktól, és reményei szerint nem csak neki lesz hasznos a megyében való működése. „Úgy gondolom, hogy a hallássérültek sokkal keményebbek és nem annyira érzékenyek, mint a hallók. A hallók, viszont sajnos nem tudják, hogy mit is jelent valóban siketnek lenni, vagy bármilyen fogyatékkal élni. Pedig nemrég került elfogadásra a Parlamentben a jelnyelv törvény is, amelyről kevés halló tud. Ez pedig szerintem szomorú. Remélem, azok a kollégák, akik velem fognak működni, vagy a játékosok, akik találkoznak majd velem, pozitív példát látnak bennem és másképp viszonyulnak majd hozzánk, ha megismertek engem.”